„Nem hagyott nyugodni a családi hagyomány”

„Magyarszombatfán születtem, már a dédszüleim is fazekasok voltak. A mi családunk az egyike annak a néhánynak, amely még őrzi a generációról generációra öröklődött mesterségbeli tudást. Az államosítás idején a nagyszüleimet Vérteskozmára telepítették, két év után azonban visszajöttek. Nagyapám kényszerűen inkább cipész, apám pedig villanyszerelő lett abban a magyarszombatfai kerámiaüzemben, amely az államosításig részben a nagyapámé volt. Engem aztán nem hagyott nyugodni a családi hagyomány. A nyolcvanas években már ott lógtam az üzemben, a szüleim be is prote­zsáltak tanulónak. Hamar eldőlt a sorsom. A mesterem néha már reggel hazaküldött, ha látta, hogy nem áll rá a kezem az agyagra. »Gondold át, és akkor gyere vissza!« – mondta mindig. Milyen igaza volt! Csak érzékkel, érzéssel, teljes jelenléttel lehet szép munkát végezni. A rendszerváltás éveiben már dolgoztam, aztán elvittek katonának, majd egyetlen koronggal és egy bontott anyagból összeeszkábált fatüzelésű kemencével kezdtem újra a pályát. Ma a klasszikus kerámiatárgyak mellett egyedi címereket készítek, egyházi megrendelésre dolgozom, sokféle igénnyel megtalálnak. Az Őrségben a fazekasság mindig is a földművelő ember fontos kiegészítő tevékenysége volt, az első írásos emlékek 1366-ból származnak. Száz éve még száz fazekas pörgette a korongot Magyarszombatfán, ma vagyunk talán hatan. A magyarszombatfai fazekasság 2014-ben ugyan felkerült a szellemi kulturális örökségek nemzeti jegyzékére, a jövője nem biztos. Alapanyag már régen nincs helyben, a gyár bezárt, utánpótlás sincs. A fiam itt sündörög körülöttem, de a robotika érdekli.”